Bobesz

A szerelem vak

A szeretett ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny!

Eltelt több mint két év, hogy erre a blogomra… nem, tévedtem, hogy neked… Igen ez a megfelelő… Szóval eltelt már több mint két év, hogy írtam volna neked… Neked ott, igen neked, aki olvasod a soraim, mert hogy olvasod. A fene se tudja, hogy miért… hát ha a fene se tudja, majd tudom én… Igen, én ezt “is” tudom… de miért is ne tudnám?! … hisz én mindig mindent olyan jól tudok… jobban másoktól… előbb mint mások… mert azt hiszem, hogy mindent tudok… mert félek, hogy semmit sem tudok… ha azt mondanád, hogy tudom miért is olvasod… ha azt mondanád igen, mindent tudsz… ha így lenne, akkor azt mondanám… azért olvasod, mert azt hiszed érted amit mondani akarok, mert azt hiszed megértesz, mert azt hiszed megélted, vagy mert azt hiszed megtudod élni a soraimat… hát jól figyelj ide… NINCS KÉT EGYFORMA TÖRTÉNET… a válaszaidat ne itt keresd.. a válaszok benned vannak…

Előttem ismét egy üveg Whisky, a fülemben ismét zongoraszó, melynek szívbemarkoló dallamát halk eső, és némi mennydörgés kísér. Ha jól ismersz… akarom mondani, jól ismersz, csak az eső és a zongora hoz igazi megnyugvást számomra. Belekortyolok, amint lecsúszik az első korty, belép a mennydörgés a csodálatos szólamba. Én csak hátradőlök és hagyom, hogy átjárja testem mindaz minek gátat szabok a mindennapokban. Most azonban szállni hagyom az érzéseket, a gondolataimat, hisz velük együtt én is szállhatok. Leteszem poharam az ágyam mellé, hanyatt dőlök, behunyom szemeim, és engedem, hogy átjárjon a dallam. A dallam melyre felültetem bánatom.

Ha erős támasz szeretne lenni, akkor szabadjára kel engednie az érzéseit néha!

Vagy valami hasonló hangzott el ezen a novemberi kedd reggelen. Legyen, nyissuk hát ki a börtön kapuit, eleget raboskodtak… Az arcom végigmarja a sós lé. Talán ha sokáig hagyom, mély árkot váj magának. De ez most nem érdekel. Szabad akarok lenni, újra szabad. Mosolyogni akarok, szívből mosolyogni. Mi több szívből kacagni, ugrálni, futkozni, kiállni az esőbe és táncolni. Újra a föld felett lennék két méterrel és nem alatta. Eleget öleltél te vén, ráncos föld, eressz végre! Eressz ha mondom…. viszont fogsz még látni, de most el kel engedned… könyörgöm engedj…

Kezeim ökölbe szorulnak, testem minden egyes porcikája küzd az érzéseim ellen. Nem… most nem ez a dolgod… most nem kel megvédened… most én akarom ezt… engedd, hogy megéljem… engedd, hogy a részemmé váljon…. A poharamért nyúlok, de érzem, hogy üres. Felkelek az ágyból és az asztalomhoz indulok. Útközben rápillantok a könyvespolcomra, tekintetem egyből a kis Buddha szoborra szegeződik. Szemeim ismét bepárásodnak, de mond miért kel ennek ily keserűnek lennie? Vagy csupán bosszúsak a könnycseppek, mert ennyi ideig bezárva tartottam őket? Teljesen megértem, én sem szeretek bezárva lenni. Mégis önmagam zártam be az ajtót, mely fogságban tart.

Leveszem a polcról a kis fa szobrocskát és rámosolyodom. Emlékszem, mikor megtudta, hogy valóban kitettem a polcomra, és nem a fiókom mélyén rejtegetem. Hiány fog el, mikor eszembe jut a meglepődöttsége. Most viszont engedem, hogy átjárja a testem, és persze a lelkem. Nem zárom el, nem ásom mélyre. Engedem, hogy szabadon járjon-keljen bennem. Végig simítom és visszahelyezem az “Elárult szavak” mellé.

Ő egy kaktusz, mely tüskéi miatt szinte megközelíthetetlen. Ugyanakkor ő egy kaktusz, ki a sivatagban árnyékot ad és szomjat olt. És végül, ő egy kaktusz, ki gyönyörű virágot hoz. Ő maga a virág.

Hangzanak a fejemben. Újabb emlékek törnek elő. Egy kaktusz árussal beszélgetek, és épp mesélem, hogy miért is keresek karácsonyi kaktuszt, majd a kezembe nyom egy húsvéti kaktuszt.

Adhatok magának karácsonyi kaktuszt is, ha nagyon ragaszkodik hozzá. Megértem miért pont azt keres. Viszont ezek most fognak virágot bontani, ahogy ép talán a maguk érzései is kezdenek kibontakozni.

Igaza lett, valóban tökéletes választás volt. Visszasiettem a munkahelyemre. Letettem a kis kaktuszt az asztalom alá, reménykedve, hogy aznap már nem fog meglátogatni. Másnap hajnalba boldogan buszoztam be, hogy még mielőtt bárki beérne az asztalára tehessem, mellékelve szerelmes levelemmel. Soha senkinek nem írtam még valódi, szerelmes levelet. Izgultam mint egy kisgyermek karácsony éjjelén. A telefonom figyeltem, vajon mikor hív? Vajon mikor ír? Rájön-e, hogy én voltam? Majd megjelenik egy üzenet, és látom meghatotta.

Felemelem az üveget, és töltök az üres poharamba. Feljebb veszem a hangerőt, mert üvölteni akarok, Engedek a csábításnak, és torkom-szakadtából üvöltök, miközben öklömmel az asztalra vágok. Lerogyok a földre, hátamat az ágy szélének döntve, karjaim a térdeimen pihentetem. Számhoz emelem a poharat, de a másik pillanatban már egy hatalmas csörrenés hallatszódik, a mennyi nedű szépen csordogál le a falról.

Kicsit meglepődtem, jó mondjuk tudtam hogy én nagyon a felszínt láttam belőled, de nekem az jött le igazból hogy egy nagyon mosolygós kedves vidám srác vagy aki szemtelenül fiatal. És ezt már abból is gondoltam hogy nagyon vigyáztál arra hogy mit mondasz nekem, hogy semmiképp se bánts meg 🙂 (ez mondjuk nem tudom hogy kiemelten nekem szól, de kétlem 🙂 ) és akkor megláttam hogy azért van bőven düh benned az úgy kicsit megdöbbentet de ettől nem kedveltelek se kevésbé se jobban. És az a nagyon sok indulat.
De azt ne sajnáld hogy tudatos vagy, az én volt … szóval a lányok szeretik a határozott fiukat 🙂

Te, aki a soraimat olvasod, ha tudnád, hogy mennyi düh, és mennyi indulat van bennem, talán nem is akarnád tovább olvasni, mert rádöbbennél, hogy nem akarsz olyanná válni mint én. Drága barátom, ha tudnád miket csináltam, csak hogy megküzdhessek az érzéseimmel. Az öklömet addig vertem a falba míg a fizikai fájdalom felül nem kerekedett a lelki sebeimen, olykor éjszaka elindultam futni, ki a világból amíg ki nem akart szakadni a mellkasom a helyéről. Aztán összerogytam, elsírtam magam, majd hazasétáltam. Majd mikor már ezek sem voltak elegek, jött a Whisky, legvégül pedig a közöny. Megpróbáltam mindent elzárni, és elásni a lehető legmélyebbre.

Amennyiben valóban válaszokat keresel soraimban, egyet mégis csak megtalálsz. Ezek közül egyik sem hoz enyhülést. Meg kel élned mindazt ami benned zajlik. Az is te vagy, nem szakíthatod ki magadból mint egy gennyes sebet. Ha akarod, ha nem, ez mind a részedet képzi. Minél jobban ellenkezel, annál inkább tart a karmaiban. Tudom jól, épp olyan vagy mint én, csak a saját “hibáiból” tanulsz. Igazad van, csak azok hagyhatnak mély gyökeret bennünk. Mikor majd te is a földön ülsz majd, összekuporodva mint egy zsák…, a padlót a könnyeid áztatják, és véres lesz az öklöd (mert megfog történni, ezt az egyet biztosan elhiheted nekem), akkor emlékezz majd vissza, arra, hogy “NINCS KÉT EGYFORMA TÖRTÉNET!”. A sajátodat te magad írod, még ha az enyémet másolod is.

Hiába mondja majd bárki neked, hogy szedd össze magad, állj talpra. Nem fog menni… nem fog menni, addig amíg, nem üvöltesz torkaszakadtából a fájdalomtól, amíg nem zokogsz a keserűségtől, mert drága barátom, és ezt most jól jegyezed meg. Rohadt mélyen kel ahhoz lenned, hogy valóban akarj talpra állni. Mert azt őszintén akarni kel. Azt szívből kel csinálni. Különben csak illúzió lesz csupán az egész, és bár azt hiszed, minden rendben van, belülről fog felemészteni.

Norbi, van egy remek ötletem! 🙂

Minden reggel ezt várom mikor felébredek, ezt várom, hogy elolvashassam, vagy épp meghallgathassam azon a csilingelő hangon, ahogyan velem beszélt. Túl sokszor, és túl gyakran hangzott el, hogy

Ha kilépsz azon az ajtón, soha többé nem látsz!

És mi folyton folyvást átléptük azt a küszöböt, és mindannyiszor becsaptuk azt a bizonyos ajtót. A sokat csapkodott ajtó vetemedik, majd egyszer csak megszorul. Talán örökre zárva marad. És talán mindenki előtt zárva marad.

Interstellar (Bobesz érez)

Először is le kell szögeznem, hogy nem vagyok és nem is akarok filmkritikus lenni, ezt meghagyom azoknak, akik értenek hozzá. Ez poszt csupán azokat az érzelmeket fogja tükrözni, amiket nyújtott nekem ez a film. Továbbá azoknak, akik nem ismernek (hisz szinte senki sem ismer még az ismerőseim közül sem igazán) el kell, hogy mondjam, nehezen nyilvánítok ki a dühön kívül más érzelmet. Teszem ezt, azért mert valamikor éltem haltam a magányért és ezen már nem tudok változtatni még akkor, sem amikor önkénytelenül nem is olyan rég megtalált. A fájdalmat elfojtom, könnyeim düh formájában látnak napvilágot. Boldogságot nem gazán mutatok, mert érzem, nem érdemlem meg, hisz annyi mindenbe belekezdtem már, de semmit sem vittem véghez. A düh azonban mindig ott van és volt. Jó ízűen megnevettetni nagyon nehéz bárminek és bárkinek. Viszont itt van ez a film. Ebben minden benne volt, minden olyan érzésre, amit rég elfojtottam. Izgultam, sírtam, nevettem, aggódtam és reméltem. Egyetlen filmnél sem szoktam izgalmamban a karfát markolászni (főleg, mert nincs is), itt viszont nem egyszer letudtam volna tépni. Amikor a víz borította bolygóra szálltak le, egész manőver alatt szó szerint belebújtam a monitorba. A film már az első pár percével magával ragadott. Már akkor tudtam, hogy ez felfog kerülni a kedvenceim listára. Arra a listára, ahol olyan filmek szerepelnek, amelyek kiváltottak belőlem valamilyen érzést, azonban ez más, ezalatt a film alatt nem egyetlen érzés fogott el. Ez a film elfogadta a kihívást és felül is múlta azt. Ennél a filmnél beletudtam élni magam minden nagyobb szereplő szerepébe magam. Éreztem mind azt, amit ők éreznek. Persze azért elég hamar rájöttem, hogy nem más csinálta a feketelyukat, mint az emberiség, azonban ez nem vett el semmit a filmből. Mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy valami nagydolgot fogok véghez vinni. A jelentős döntések előtt azonban mindig megtorpantam. Ez film minden egyes ilyen döntésemre emlékeztetett. Viszont hagyjuk most egy kicsit az érzelmeket. Nem vagyok fizikus, azonban amit a film mondani akart az érthető volt számomra is és persze élvezhető is. És ami a legfontosabb, hogy azt sugallta, hogy ezek tények és nem egy mesevilág, és tette mindezt anélkül, hogy kicsit is száraz lett volna. Persze a hiperkocka (nem a létezése, hanem a kinézete és a működése vagy épp felhasználási módja) azért már jócskán súrolt egy határt, legalábbis szerintem. Imádom a tudományt és/vagy fantasztikumot azonban ez a film számomra valami teljesen más volt, mondhatni egy teljesen más dimenzió. A film kategóriáját bevallom nem néztem meg, de ezek után nem is fogom. Számomra (valószínűleg csak a szenilitásomnak köszönhetően), ez besorolhatatlan, az én látásmódomban ez több kategóriát is felölel. Tetszik az önmarcangolás, a tettre vágyás stb. Be kell vallanom, hogy szülővárosomból épp azért jöttem el, amiért főhősünk otthagyta a földet. Egyszerűen fojtogat valami, ha elképzelem, hogy ott élem le az életemet. Úgy érzem, számomra semmit sem tartogat az a város. Hálás vagyok minden egyes percért, amit ott tölthettem, voltak jó és rossz pillanatok, de köszönöm többet nem kérek belőled. Ugyan ezt éreztem a film alatt is. Eljöttem hát ide, azonban csalódnom kellett. Nincs meg az a pörgés, az az élet, amire számítottam. Ahogy az állomáson sem volt meg. Talán ezért is tudott annyira magával ragadni a film.

Szülővárosom fojtogat

Érzem hogy megfojt, érzem már nem soká’ bírom itt.

A gazdasági válság csak megadta a kellő lökést a városnak a hanyatláshoz, de nem ez juttatta ide. Hogy mi juttatta ide?

Az jó kérdés, megtudni soha nem fogjuk. A hipermarketek agyra főre nyílnak meg egymás hegyén hátán, de olyan üzlet amelyre igazán szükség lenne, nem nyílik egy sem, sőt…

Nem hipermarketekre van szükségünk, hanem olyan üzletekre melyek a mostani hipermarketetektől pár száz méterre megterhelt termékeket árulják, és nem a kamionokban beérett “friss” árúnak nevezett vackokat.

Nem hipermarket kell ide, hanem kell egy könyvesbolt.

Nem hipermarket kell ide, hanem egy igazán jó műszaki bolt, hogy ne keljen Nyíregyre felmenni egy kibaszott ic-ért.

Nem hipermarket kell ide amely hatalmas területen foglalkoztat 5 embert, hanem a helyére számos ki üzletre lenne szükség, amely ugyan nem foglalkoztat százakat, de mégse terpeszkedik el hanem lehetővé teszi még több hozzá hasonló kis üzlet létrejötté és ezzel munkahelyek teremtését.

Közmunka? Mi az? Ezt közmunkának nevezik? Egyáltalán lehet ezt munkának nevezni? Nem nem lehet! Ezt pöcsölésnek lehet nevezni.

Hányszor látom nyaranta, hogy egy max 5 m széles füves területet úgy kaszálnak, hogy legalább 4-en mennek egymás mellett egymástól nem férnek és 200 m megtétele után újra megállnak pihenni. Hányszor látom azt hogy a gaz már szinte égig ér és még akkor sem jönnek kaszálni. Hányszor látok hótolót télen; egyszer sem, ha látok is akkor is fel van emelve a hótoló.

Szinte nincs olyan hét nyaranta, hogy ne lássak rendőröket ezen a környéken ahol lakom. Kérdem én, hogy milyen itt az igazság szolgáltatás, ha újra és újra ki kell jönniük valamiért.

Itt olyan vagy olyanná válik az ember, aki ha megdöglik a tehén akkor azt nézi, hogy a szomszédé is megdöglött. Itt ha keservesen összekuporgatsz valamire, akkor mindig akad valaki akinek ez nem tetszik és máris arra gondol, hogy ez nem tiszta pénzből van.

Ez a város már kihalt, mert itt nincs miért élni. Sorra szűkül a munkahelyek köre, nemrég bezárt az egyik gyár is, májusban lejár a ruhagyár 2 éves szerződése is és onnantól újra bocsájthat el embereket.

Régen ha azt mondtuk Vásárosnamény, mindenkinek a Tisza-part, a bulik jutott az eszébe. Mára már ezt is elveszítettük. Ha most azt mondod Tisza én elkezdtem felsorolni ki választotta inkább a Tisza habjait mint az életet, mert ez itt NEM élet.

Néha bele bele hallgatok a politikába és hallok olyan összegeket amik szükségesek egyes munkák elvégzéséhez, hogy az már nevetséges. Ha ezek a munkákat elvégeztetnék a munkanélküliekkel a tized részével meglehetne oldani és sokkal jobb minőségben. Miért kell mindenre vállalkozót felfogadni? ÉN VÁLLALKOZOM A MUNKÁRA!!!

Akár melyik értelmes embert megkérdezel itt mind azt fogja mondani, hogy amíg lehet menj el innen. Én is húzok innen elfele.