A szerelem vak

A szeretett ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny!

Eltelt több mint két év, hogy erre a blogomra… nem, tévedtem, hogy neked… Igen ez a megfelelő… Szóval eltelt már több mint két év, hogy írtam volna neked… Neked ott, igen neked, aki olvasod a soraim, mert hogy olvasod. A fene se tudja, hogy miért… hát ha a fene se tudja, majd tudom én… Igen, én ezt “is” tudom… de miért is ne tudnám?! … hisz én mindig mindent olyan jól tudok… jobban másoktól… előbb mint mások… mert azt hiszem, hogy mindent tudok… mert félek, hogy semmit sem tudok… ha azt mondanád, hogy tudom miért is olvasod… ha azt mondanád igen, mindent tudsz… ha így lenne, akkor azt mondanám… azért olvasod, mert azt hiszed érted amit mondani akarok, mert azt hiszed megértesz, mert azt hiszed megélted, vagy mert azt hiszed megtudod élni a soraimat… hát jól figyelj ide… NINCS KÉT EGYFORMA TÖRTÉNET… a válaszaidat ne itt keresd.. a válaszok benned vannak…

Előttem ismét egy üveg Whisky, a fülemben ismét zongoraszó, melynek szívbemarkoló dallamát halk eső, és némi mennydörgés kísér. Ha jól ismersz… akarom mondani, jól ismersz, csak az eső és a zongora hoz igazi megnyugvást számomra. Belekortyolok, amint lecsúszik az első korty, belép a mennydörgés a csodálatos szólamba. Én csak hátradőlök és hagyom, hogy átjárja testem mindaz minek gátat szabok a mindennapokban. Most azonban szállni hagyom az érzéseket, a gondolataimat, hisz velük együtt én is szállhatok. Leteszem poharam az ágyam mellé, hanyatt dőlök, behunyom szemeim, és engedem, hogy átjárjon a dallam. A dallam melyre felültetem bánatom.

Ha erős támasz szeretne lenni, akkor szabadjára kel engednie az érzéseit néha!

Vagy valami hasonló hangzott el ezen a novemberi kedd reggelen. Legyen, nyissuk hát ki a börtön kapuit, eleget raboskodtak… Az arcom végigmarja a sós lé. Talán ha sokáig hagyom, mély árkot váj magának. De ez most nem érdekel. Szabad akarok lenni, újra szabad. Mosolyogni akarok, szívből mosolyogni. Mi több szívből kacagni, ugrálni, futkozni, kiállni az esőbe és táncolni. Újra a föld felett lennék két méterrel és nem alatta. Eleget öleltél te vén, ráncos föld, eressz végre! Eressz ha mondom…. viszont fogsz még látni, de most el kel engedned… könyörgöm engedj…

Kezeim ökölbe szorulnak, testem minden egyes porcikája küzd az érzéseim ellen. Nem… most nem ez a dolgod… most nem kel megvédened… most én akarom ezt… engedd, hogy megéljem… engedd, hogy a részemmé váljon…. A poharamért nyúlok, de érzem, hogy üres. Felkelek az ágyból és az asztalomhoz indulok. Útközben rápillantok a könyvespolcomra, tekintetem egyből a kis Buddha szoborra szegeződik. Szemeim ismét bepárásodnak, de mond miért kel ennek ily keserűnek lennie? Vagy csupán bosszúsak a könnycseppek, mert ennyi ideig bezárva tartottam őket? Teljesen megértem, én sem szeretek bezárva lenni. Mégis önmagam zártam be az ajtót, mely fogságban tart.

Leveszem a polcról a kis fa szobrocskát és rámosolyodom. Emlékszem, mikor megtudta, hogy valóban kitettem a polcomra, és nem a fiókom mélyén rejtegetem. Hiány fog el, mikor eszembe jut a meglepődöttsége. Most viszont engedem, hogy átjárja a testem, és persze a lelkem. Nem zárom el, nem ásom mélyre. Engedem, hogy szabadon járjon-keljen bennem. Végig simítom és visszahelyezem az “Elárult szavak” mellé.

Ő egy kaktusz, mely tüskéi miatt szinte megközelíthetetlen. Ugyanakkor ő egy kaktusz, ki a sivatagban árnyékot ad és szomjat olt. És végül, ő egy kaktusz, ki gyönyörű virágot hoz. Ő maga a virág.

Hangzanak a fejemben. Újabb emlékek törnek elő. Egy kaktusz árussal beszélgetek, és épp mesélem, hogy miért is keresek karácsonyi kaktuszt, majd a kezembe nyom egy húsvéti kaktuszt.

Adhatok magának karácsonyi kaktuszt is, ha nagyon ragaszkodik hozzá. Megértem miért pont azt keres. Viszont ezek most fognak virágot bontani, ahogy ép talán a maguk érzései is kezdenek kibontakozni.

Igaza lett, valóban tökéletes választás volt. Visszasiettem a munkahelyemre. Letettem a kis kaktuszt az asztalom alá, reménykedve, hogy aznap már nem fog meglátogatni. Másnap hajnalba boldogan buszoztam be, hogy még mielőtt bárki beérne az asztalára tehessem, mellékelve szerelmes levelemmel. Soha senkinek nem írtam még valódi, szerelmes levelet. Izgultam mint egy kisgyermek karácsony éjjelén. A telefonom figyeltem, vajon mikor hív? Vajon mikor ír? Rájön-e, hogy én voltam? Majd megjelenik egy üzenet, és látom meghatotta.

Felemelem az üveget, és töltök az üres poharamba. Feljebb veszem a hangerőt, mert üvölteni akarok, Engedek a csábításnak, és torkom-szakadtából üvöltök, miközben öklömmel az asztalra vágok. Lerogyok a földre, hátamat az ágy szélének döntve, karjaim a térdeimen pihentetem. Számhoz emelem a poharat, de a másik pillanatban már egy hatalmas csörrenés hallatszódik, a mennyi nedű szépen csordogál le a falról.

Kicsit meglepődtem, jó mondjuk tudtam hogy én nagyon a felszínt láttam belőled, de nekem az jött le igazból hogy egy nagyon mosolygós kedves vidám srác vagy aki szemtelenül fiatal. És ezt már abból is gondoltam hogy nagyon vigyáztál arra hogy mit mondasz nekem, hogy semmiképp se bánts meg 🙂 (ez mondjuk nem tudom hogy kiemelten nekem szól, de kétlem 🙂 ) és akkor megláttam hogy azért van bőven düh benned az úgy kicsit megdöbbentet de ettől nem kedveltelek se kevésbé se jobban. És az a nagyon sok indulat.
De azt ne sajnáld hogy tudatos vagy, az én volt … szóval a lányok szeretik a határozott fiukat 🙂

Te, aki a soraimat olvasod, ha tudnád, hogy mennyi düh, és mennyi indulat van bennem, talán nem is akarnád tovább olvasni, mert rádöbbennél, hogy nem akarsz olyanná válni mint én. Drága barátom, ha tudnád miket csináltam, csak hogy megküzdhessek az érzéseimmel. Az öklömet addig vertem a falba míg a fizikai fájdalom felül nem kerekedett a lelki sebeimen, olykor éjszaka elindultam futni, ki a világból amíg ki nem akart szakadni a mellkasom a helyéről. Aztán összerogytam, elsírtam magam, majd hazasétáltam. Majd mikor már ezek sem voltak elegek, jött a Whisky, legvégül pedig a közöny. Megpróbáltam mindent elzárni, és elásni a lehető legmélyebbre.

Amennyiben valóban válaszokat keresel soraimban, egyet mégis csak megtalálsz. Ezek közül egyik sem hoz enyhülést. Meg kel élned mindazt ami benned zajlik. Az is te vagy, nem szakíthatod ki magadból mint egy gennyes sebet. Ha akarod, ha nem, ez mind a részedet képzi. Minél jobban ellenkezel, annál inkább tart a karmaiban. Tudom jól, épp olyan vagy mint én, csak a saját “hibáiból” tanulsz. Igazad van, csak azok hagyhatnak mély gyökeret bennünk. Mikor majd te is a földön ülsz majd, összekuporodva mint egy zsák…, a padlót a könnyeid áztatják, és véres lesz az öklöd (mert megfog történni, ezt az egyet biztosan elhiheted nekem), akkor emlékezz majd vissza, arra, hogy “NINCS KÉT EGYFORMA TÖRTÉNET!”. A sajátodat te magad írod, még ha az enyémet másolod is.

Hiába mondja majd bárki neked, hogy szedd össze magad, állj talpra. Nem fog menni… nem fog menni, addig amíg, nem üvöltesz torkaszakadtából a fájdalomtól, amíg nem zokogsz a keserűségtől, mert drága barátom, és ezt most jól jegyezed meg. Rohadt mélyen kel ahhoz lenned, hogy valóban akarj talpra állni. Mert azt őszintén akarni kel. Azt szívből kel csinálni. Különben csak illúzió lesz csupán az egész, és bár azt hiszed, minden rendben van, belülről fog felemészteni.

Norbi, van egy remek ötletem! 🙂

Minden reggel ezt várom mikor felébredek, ezt várom, hogy elolvashassam, vagy épp meghallgathassam azon a csilingelő hangon, ahogyan velem beszélt. Túl sokszor, és túl gyakran hangzott el, hogy

Ha kilépsz azon az ajtón, soha többé nem látsz!

És mi folyton folyvást átléptük azt a küszöböt, és mindannyiszor becsaptuk azt a bizonyos ajtót. A sokat csapkodott ajtó vetemedik, majd egyszer csak megszorul. Talán örökre zárva marad. És talán mindenki előtt zárva marad.

Leave A Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Navigate
Tovább az eszköztárra