Egy sötét erdőben állok épp, kalapom eső áztatja, kabátom szél tépdeli. Körbenézek magamon, de semmi ismerőset nem látok. Arcom elé emelem jobb kezem, s nem tűnik ismerősnek. Megdörzsölöm vele szemeim, hátha csak kápráznak, de semmi. Várjunk csak, miért tiszta sár az arcom? Talán, előbb nem is a tájat, annál inkább magam kellene végigmérnem. Bakancsom lyukas, s zoknim ezen keresztül szívja magába mindazt, minek a földet kéne öntöznie. Nadrágom több helyen elszakadt, véres. Kabátom sár áztatta.
Egyre csak gyűlnek a kérdések bennem. Ki vagyok? Hol vagyok? Mi történt velm? Sebeket, zúzódásokat keresek magamon. Finoman végigtapogatom a végtagjaimat, halántékomat, oldalam, mellkasom. Néhány zúzódáson kívül semmit sem találok. Honnan a vér akkor? Egyelőre nem ez a legfontosabb, úgy tűnik komoly fizikai sérülésem nincs. Minél hamarabb fedett, száraz helyet kell találnom. Merre induljak? Mögöttem még épp nem mosta el lábnyomom az eső. Remek, legalább azt már tudom merről jöttem. Gondolkozz! Ha visszafordulok, talán ismerős területre juthatok. Ugyanakkor mi van ha menekültem valami elől?
Úgy döntöttem haladok tovább előre. Bőrig áztam, hűvös vad szél fúj, a levelek sárgulnak. Gondolom ősz lehet. Mindezek ellenére mégsem fázom. Ez vajon jó vagy rossz hír számomra? Azonban ilyennekel nincs időm most foglalkozni. Minden energiámat össze kell szednem, hogy továbbhaladhassak.
A fák s bokrok ágai, recsegnek és ropognak, minden egyes pillanatban töréspontjukig feszülnek, majd megkönnyebbülnek, s újból megfeszülnek. Mély, hosszú mennydörgések adnak nyomatékot a vihar erejének. Hatalmas, fényes villámlások adnak rövid időre betekintést az előttem álló útra. Talpam alatt a felázott talaj cuppog. Minden egyes lépéssel egyre nehezebbé és nehezebbé válik lábam. Sehol egy jelzés, sehol egy út. Mennem kell tovább, nem hiszem, hogy ott bárkire is rálelnék, vagy bárki is belém botlana.
Emlékeim mellett úgy tűnik az időérzékemet is elvesztettem, ha volt is valaha egyáltalán. Nem tudnám megmondani, mióta is vonszolom magam. Az egyik villámlás alkalmával azonban úgy tűnt, mintha valami lenne előttem, valami aminek kissé másabb a formája mint az eddig elém terülő növényzet sziluettjeinek összessége. Kitartás, nemsokára odaérsz!
Ahogy egyre közelebb és közelebb érek, egyre inkább valami épület-szerűség formálódik meg előttem. Remélem nem csak képzelődöm. Ez most egy igazán rossz vicc lenne az elmém részéről.
Egy rozoga kis viskónak néz ki. Sem füst, sem fény nem áramlik belőle. Kétlem, hogy laknák, de vajon van-e olyan állapotban, hogy meghúzzam magam benne a vihar elvonultáig? Ami lássuk be, nem úgy tűnik mintha valaha is tovább szándékozna állni.Egyszer csak egy kutyaugatásra lettem figyelmes. Talán mégsem elhagyatott.
Leave a Reply