Elindult ő egy viharos őszi éjen hátrahagyva a biztos menedéket, hogy szembe szálljon önmagával. Útját tomboló szél, és heves zivatar próbálta állni. Ő azonban most is mint mindig, makacs és megállíthatatlan volt. Nehéz lépteit csönd és sötétség követte. Bármi, ami mellett elhaladt, elhalkult és fényét vesztette. Az utcalámpák elaludtak, az üvöltő autóriasztó végleg elnémult. Nincs hát visszaút. Ahogy áthaladt a városon, az a feledésbe merült, nem kitörlődött a mindenségből. Csupán csak azt hagyta maga mögött, amit önmagában hordozott, a mérhetetlen ürességet.
A város szálére érve egy pillanatra megtorpant. Hatalmasat sóhajtott, és engedett a belső nyomásnak. Engedte, hogy testét végig járja a borzongás, engedte, hogy szeméből egyetlen, sós könnycsepp előbújjon, majd mély barázdát marjon bőrébe, midőn arcán végig gördül. Megtámaszkodott a legközelebbi fa törzsében. Érintésére az erdő lombkoronája sárgából feketébe váltott. A levegő megállt körülötte, s az eső sem áztatta tovább. Minden apró nesz, és a minden fényforrás megszűnt. Nem érzett és nem hallott már semmit maga körül. Immár csak ő volt és a gondolatai.
A gondolatai melytől mindig oly nagyon rettegett. Sikerült mindenkit elüldöznie, és mindent kiirtania maga körül. Szemeit lehunyja, karjait a semmibe nyújtja, valamit mégis kiragad onnan. Saját magát rángatja elő. Mint két robbanásig feszült vad, úgy merednek egymásra, úgy mered önmagára. Dühe sűrű ködöt ereszt szemeire, habzó szájával képtelen értelmes mondatot megfogalmazni. Az idegtől remegő kezei cselekvőképtelenné vállnak. Áll ott szemben önmagával.
Hirtelen belemar önnönmaga mellkasába, s kitépi onnan összeaszott szívét. Nézi ahogy lassan fuldokol, ahogy kapaszkodna, de nem tud, hisz nincs már mibe. Ketyeg az óra, innen már nincs vissza, ám hirtelen gondolatai kitisztulnak. Ekkor az idő is megáll körülötte, hisz még nem érhet itt véget. Kitépett darabját felé nyújtja, majd így szól:
Te szerencsétlen, minden baj okozója, s mégis mit érsz nélküle! Illúzió minden másodperc, de nem bánom, mert nekem az álmod kell.
Markát szétnyitja, s a semmibe ejti mit az előbb oly hevesen elvett. Hirtelen mellkasához kap, s érzi, immár mindkettőjükben űr tátong. Ekkor szembesül mindazzal, mit is okoz önmaga marcangolásával. Töltény a tárba, puskacső a szájba:
Szarok a világra…
Fuldokoló, földre rogyott önmaga kap utána. Menekülne, de nem teheti, nem hagyja magának. Nem választhatja a könnyebb utat.
Eressz, már késő…
A fúziót mi köztük van, nem az ösztön hatja, nekik együtt kell innen elmenniük. Együtt, vagy sehogy.
