Interstellar (Bobesz érez)

Először is le kell szögeznem, hogy nem vagyok és nem is akarok filmkritikus lenni, ezt meghagyom azoknak, akik értenek hozzá. Ez a poszt csupán azokat az érzelmeket fogja tükrözni, amiket nyújtott nekem ez a film. Továbbá azoknak, akik nem ismernek (hisz szinte senki sem ismer még az ismerőseim közül sem igazán) el kell, hogy mondjam, nehezen nyilvánítok ki a dühön kívül más érzelmet. Teszem ezt, azért mert valamikor éltem-haltam a magányért és ezen már nem tudok változtatni még akkor, sem amikor önkéntelenül nem is olyan rég megtalált. A fájdalmat elfojtom, könnyeim düh formájában látnak napvilágot. Boldogságot nem igazán mutatok, mert érzem, nem érdemlem meg, hisz annyi mindenbe belekezdtem már, de semmit sem vittem véghez. A düh azonban mindig ott van és volt. Jóízűen megnevettetni nagyon nehéz bárminek és bárkinek.

Viszont itt van ez a film. Ebben minden benne volt, minden olyan érzésre, amit rég elfojtottam. Izgultam, sírtam, nevettem, aggódtam és reméltem. Egyetlen filmnél sem szoktam izgalmamban a karfát markolászni (főleg, mert nincs is), itt viszont nem egyszer le tudtam volna tépni. Amikor a víz borította bolygóra szálltak le, egész manőver alatt szó szerint belebújtam a monitorba. A film már az első pár percével magával ragadott. Már akkor tudtam, hogy ez felfog kerülni a kedvenceim listára. Arra a listára, ahol olyan filmek szerepelnek, amelyek kiváltottak belőlem valamilyen érzést, azonban ez más, ezalatt a film alatt nem egyetlen érzés fogott el. Ez a film elfogadta a kihívást és felül is múlta azt. Ennél a filmnél bele tudtam élni minden nagyobb szereplő szerepébe magam. Éreztem mindazt, amit ők éreznek.

Persze azért elég hamar rájöttem, hogy nem más csinálta a fekete lyukat, mint az emberiség, azonban ez nem vett el semmit a filmből. Mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy valami nagy dolgot fogok véghez vinni. A jelentős döntések előtt azonban mindig megtorpantam. Ez film minden egyes ilyen döntésemre emlékeztetett. Viszont hagyjuk most egy kicsit az érzelmeket. Nem vagyok fizikus, azonban amit a film mondani akart az érthető volt számomra is és persze élvezhető is. Ami a legfontosabb, hogy azt sugallta, hogy ezek tények és nem egy mesevilág, és tette mindezt anélkül, hogy kicsit is száraz lett volna. Persze a hiperkocka (nem a létezése, hanem a kinézete és a működése vagy épp felhasználási módja) azért már jócskán súrolt egy határt, legalábbis szerintem. Imádom a tudományt és/vagy fantasztikumot azonban ez a film számomra valami teljesen más volt, mondhatni egy teljesen más dimenzió.

A film kategóriáját bevallom nem néztem meg, de ezek után nem is fogom. Számomra (valószínűleg csak a szenilitásomnak köszönhetően), ez besorolhatatlan, az én látásmódomban ez több kategóriát is felölel. Tetszik az önmarcangolás, a tettre vágyás stb. Be kell vallanom, hogy szülővárosomból épp azért jöttem el, amiért főhősünk otthagyta a földet. Egyszerűen fojtogat valami, ha elképzelem, hogy ott élem le az életemet. Úgy érzem, számomra semmit sem tartogat az a város. Hálás vagyok minden egyes percért, amit ott tölthettem, voltak jó és rossz pillanatok, de köszönöm többet nem kérek belőled. Ugyanezt éreztem a film alatt is. Eljöttem hát ide, azonban csalódnom kellett. Nincs meg az a pörgés, az az élet, amire számítottam. Ahogy az állomáson sem volt meg. Talán ezért is tudott annyira magával ragadni a film.